SZÁDVÁR HŐS LELKŰ ASSZONYA

Élt hajdanában a régi Felvidéken egy Bebek György nevű főúr. Abban az időben alig akadt nála gazdagabb ember. Harmincnál is több kővárat, számtalan kastélyt, megyékre kiterjedő földbirtokot mondhatott a magáénak. Vadaskertjeiről még a messzi országokban is elragadtatással meséltek. Megszámlálhatatlan vadászeb és teméntelen sólyom várt intésére. Ám nemcsak a vadászatban, hanem a harcban is kitűnt. Annyi szolgája, vitéze, hűséges embere leste parancsait, hogy akár saját szakállára is viselhetett háborút. (Egyszer-kétszer meg is tette ezt - hol a törökök, hol a németek ellen.) De leginkább vagyonszerzésben jeleskedett, nemigen válogatva az eszközökben. (Bár tartozunk ezzel az igazságnak: nem ő volt egyedül ilyen ebben a zaklatott korban.)

Legszívesebben az ország északi részében lévő két várában, Szendrőben és Szádvárott múlatta az időt.

Ebben az időben, a XVI. század derekán, nem zajlottak a török ellen nagy harcok, háborúk, de kisebb csatározások, virtuskodások, bajvívások annál bővebben. Bebek György gyakorta részt vett ezekben, s diadalt diadalra halmozott. Ám nyugalma, biztonsága, békessége mégsem volt e nyugtalan nagyúrnak. Ezt pedig az ingóságainak, pontosabban birtokainak fekvése okozta. Földjeinek jó része ugyanis János Zsigmond erdélyi fejedelem országa és a török hódoltsági terület közé ékelődött be. Nagy diplomáciai készség, mindennapi alkalmazkodás kellett ahhoz, hogy javait megtartsa. Nem csoda hát, ha hol Erdély urához (s ami ezzel együtt járt: a törökhöz), hol pedig Ferdinánd királyhoz húzott.

Ez az ide-oda hajlás, ez a szélkakastermészet sok bajt zúdított a nyakába. (És bizony ezt a családja is gyakran megszenvedte.) Pedig a híres-hírhedt Bebek György nagyon szerette az övéit - legfőképpen is kedves feleségét, a szépségéről s ügyességéről híres Patóchy Zsófiát, no meg szebbnél szebb s bátrabbnál bátrabb lányait.

Bebek nagyuramnak fiai nem lévén, leányait fiúként nevelte. Velük vadászott, velük vívott, velük száguldott, ha kellett, hét határon át. Ezért aztán nemcsak a lányok szépségéről, hanem ügyességéről, bátorságáról is széltében- hosszában beszéltek abban az időben.

Történt pedig az Úrnak 1562. évében, hogy Bebek György nagyurat, ki akkoron vitézi hírnevének csúcsán állott, tőrbe csalta egy Török Ferenc nevű, elszánt, agyafúrt szolgáj a.

- Nagy hírt hozok nagyságodnak - kezdte hízelegve Török Ferenc. - Hasszán füleki béget nem szeretik katonái, nehezen tűrik kemény kezét. Bizony mondom, a vár könnyen megszerezhető lenne, csak bátor emberek s jó vitézek kellenének. Én vitézlő nagyuramra gondoltam! Állítson csapatokat, lovagokat, gyalog puskásokat, több százat, s törjön vélök Hasszán ellen! Még a várba se kell kegyelmednek betörnie, mivel a bég katonái mostanában azon kívül táboroznak.

A csalfa hír lázba hozta Bebek uramat, hiszen a bégen aratott győzelem, majd Fülek várának elfoglalása országra szóló haditett lett volna. (No meg ismét növelhette volna amúgy is óriási vagyonát!)

Menten csapatokat szervezett hát, nemcsak a sajátjából, hanem más, kalandra s hírre vágyó magyar urak embereiből is. Több mint hatszáz válogatott vitéz - lovas, gyalogos - vonult Fülek alá, hogy Hasszán bégen rajtaüssön.

A lesben álló bég és csapata váratlanul szoros gyűrűbe fogta a magyarokat, és vasmarkukból nem volt menekvés! Kétszáz magyar lovas, hatvan gyalogos lelte kegyetlen halálát a füleki mezőn. Bebek György uraság s több más kalandvágyó társa pedig a bég fogságába esett.

Szegény Patóchy Zsófia, a hűséges feleség, porig sújtva hallotta a hírt. Ám őt nem oly fából faragták, hogy hosszú ideig törölgette volna könnyeit! Titkon levelet írt urának, majd pénzt, ruhát, élelmet juttatott el hozzá.

Mit bánta ezt Hasszán füleki bég! Tudta, „nagy fogás” volt Bebek György, a dúsgazdag főúr, kinek élve s jó erőben kell eljutnia a szultánhoz, Konstantinápolyba. (A gazdag rabok ugyanis a török császárt illették, ki pedig busás váltságdíjat követelt értük.)

Így is történt. Bebek Györgyöt Sárközy Mihállyal, Ajnácskő és Boldogkő vára urával együtt a szultán fővárosába hurcolták, ahol is a hírhedt Héttoronyba, a Jedikulába zárták.

Bebek Györgyöt jól ismerték a törökök, hosszú ideig azt is hitték róla, hogy az ő hívük. Nem is telt belé sok idő, s Mehemet nagyvezér elé idézték a főurat. A potrohos török méltóság vad haraggal támadt Bebekre, s felelősségre vonta: miért indított hadjáratot békesség idején a muzulmánok ellen?!

Bebek György könyörgött, magyarázkodott: hogy őt becsapták, félrevezették, s ő semmiről se tehet! Persze senki nem adott hitelt szavának. A nagyúr jól tudta, hogy az ozmánok váltságdíjat akarnak érte, méghozzá nagyon sokat. Ő maga birtokai jövedelméből 15 ezer aranyat ajánlott fel, az erdélyi fejedelem pedig 8 ezer aranyat ígért, ha híve visszakapja szabadságát. De a törökök nem engedték el, pedig ez abban a korban hatalmas summának számított.

A hűséges feleség, Patóchy Zsófia pedig két lányával együtt meg sem állt Bécsig, hogy személyesen kérje a király támogatását szeretett, szerencsétlen férjura kiszabadításához.

A gazdag ajándékokat az udvarban látszólag szívesen fogadták, de másnap udvariasan letartóztatták őket. Szendrő várát pedig Ferdinánd király katonasága „vette védelmébe”. (Joggal orrolt a császár: a Mohács utáni zavaros időkben Bebek György és apja önkényesen vette birtokba Szádvárt!)

Bebek György alázkodó sorokkal kérte a császárt,

„bocsássa szabadon az ő kedves feleségét és szeretett gyermekeit”.

Az uralkodó teljesítette is kérését. Ekkor véglegesen Szádvárba települt át a Bebek-udvar.

A Héttoronyban raboskodó nagyúr hálálkodó levélben köszönte meg a király „jóságát”, s kérve kérte, tegyen meg mindent a Portánál kiszabadítása érdekében. Úgy látszik azonban, nemigen bízott abban, hogy az osztrákok császára s egyben a magyarok királya pénzt áldoz érte, ezért az erdélyi fejedelemnél is sürgetni kezdte szabadon bocsátását.

Köztudott dolog az erdélyi fejedelemség s a törökök jó viszonya. A fejedelem hamarosan levelet is menesztett a Portához híve érdekében. Hatására a nagyúr, ki eddig is bántatlanul levelezhetett mindenfelé, most már szabadon j árhatott-kelhetett Konstantinápolyban.

Meg is tett mindent kiszabadulása érdekében. Egyik levelet a másik után írta Erdélybe és hűséges feleségéhez Szádvárba. Ám a császáriak tudomást szereztek Bebek uram köpönyegforgatásáról, s gondolhatni, hogy fölhorgadt haragjuk.

Közben az erdélyi fejedelemnek s Patóchy Zsófiának együttes közbenjárása hamarosan eredményhez vezetett. Bebek György, a felföldi nagyúr, 1565 márciusában kiszabadult a török rabságból, és az erdélyi fejedelem udvarában talált menedéket.

Erdély ura, Izabella királyné nemcsak hatalmas összeget adott érte váltságdíjul, hanem mint jótálló is kezességet vállalt érte: Bebek uram addig nem távozhat Erdélyből, míg a töröknek a sarcot ki nem fizeti.

(Ez 30 ezer aranyforintot telt ki, ezen akkortájt akár egy fél országot is meg lehetett volna venni.)

Bebek György azonban, nyugtalan ember lévén, nem tudott egy helyben maradni. Mindenáron haza akart jutni birtokaira és szeretett családjához. Ám az erdélyi fejedelem tartott a töröktől (no meg talán mégsem bízott föltétlenül Bebek uramban), ezért csak a két lányáért cserébe bocsátotta útra.

Ebben az időben a felvidéki német lovasok generálisa Schwendi Lázár volt - kemény, kegyetlen katona, aki igen gyűlölte a kétkulacsos Bebeket. Amikor pedig hírül vette, hogy a két túsz Bebek kisasszony Erdélybe indult, lovasokat küldött az elfogatásukra.

A Bebek lányok éppen egy hortobágyi csárdában éjszakáztak. Itt érte utol őket a császári lovasság. Már késő éjjelre járt, koromsötét mindenütt, de a lódobogásra, halk fegyvercsörgésre felriadó két lány nem vesztette el a fejét. Gyorsan szabályos hadrendbe állították kísérőiket, majd egy sikeres támadás után nyeregbe pattantak, és valósággal „átrepültek” a Hortobágyon, meg sem állva Debrecenig. Ám itt se sokáig időztek, hanem mint a villám, továbbszáguldottak, hogy a Király-hágón átlovagolva Erdélybe jussanak. (Abban az időben fél Európa erről a sikeres megmenekülésről beszélt.) Bebek György pedig négyévi távollét után végre magához ölelhette kedves, hűséges feleségét, Patóchy Zsófiát.

Mindez Szádvárott történt. Ám a hányatott életű nagyúr nem mert itt maradni, mert hírül vette, hogy Miksa császár emberei, főként Schwendi Lázár fővezér, támadásra készülnek ellene. Asszonyát őrséggel hátrahagyva, egyenesen a törökök karjaiba futott, akiktől segítséget, támogatást esdekelt.

A felföldi német generális nem is késett sokáig. Az 1566. esztendő tavaszán valóságos hadjáratot indított Bebek várai ellen.

Így jutott el Szádvár alá is.

Bebekné közben egyedül tartózkodott a várban. Nagy szerencséjére sok ágyúja, számtalan hűséges katonája, jól felszerelt hadiraktára s bőséges éléstára volt.

Schwendi Lázár fenyegető levelet írt Pathóczy Zsófiának:

Egy nap s egy éj haladékot adok, addig hagyja el nagyasszonyom a várat, különben ízzé-porrá töretem ezt a rozzant hodályt - írta többek között.

Ám Bebek Györgyné nem rémült meg, s nem adta föl a menedéket.

Bár én magam csak asszony vagyok - kezdődött a válaszlevél -, s nem is értek a hadviseléshez, de mégsem vagyok oly gyáva, hogy üres fenyegetéstől megrémüljek, s a várat védelem nélkül átadjam. Még az erdei vad is védi fészkét, annál inkább kötelességem nekem...

És Patóchy Zsófia hősiesen védelmezte Szádvárt.

Schwendi Lázár három ízben is magas ostromsáncot építtetett, de Szádvár asszonya újra meg újra szétlövette azt. Hullottak a császáriak, mint a legyek. Schwendi Lázár pedig a haját tépte dühében, s közben persze égett a szégyentől is, hogy ő, a híres, nagy hadvezér, számtalan csata győztese, nem bír egy asszonnyal.

Forgách Simon, a másik császári generális, ki véle küzdött, már azt javasolta: hagyják abba az ostromot, zárják körül a várat, és éheztessék ki a bent levőket.

Ám Schwendi ódzkodott ettől. Ő mindenáron győzelmet akart. A vakszerencse hamarosan a generális segítségére sietett.

Bent a várban az egyik éjjel hatalmas robbanás rázta meg a levegőt. Valami eltévedt golyó levegőbe röpítette a legnagyobb lőportornyot.

Szörnyű felfordulás, zűrzavar támadt erre odabenn. Schwendi Lázár pedig kihasználta a fordulatot, s a következő hajnalon ágyúival hatalmas rést ütött a falakon.

Patóchy Zsófián végtelen elkeseredés lett úrrá, s elhatározta: kirohan a várból, s összes emberével együtt hősi halált hal. Ám két hadnagya esztelenségnek tartotta a dolgot.

(Mindketten igen fiatalok lévén, bizony élni szerettek volna még.) Addig-addig, míg végül rávették a várúrnőt: bocsátkozzék tárgyalásba az osztrák generálissal a szabad elvonulás ügyében.

Bár Bebekné nagyasszonyom férjura állhatatlan, hitszegőpernahajder, kit tiszta szívemből gyűlölök - kezdődött a válaszlevél -, de a kegyed bátorsága, nagyszerű hősiessége csodálattal töltött el engem, a katonát. Hozzájárulok hát ahhoz, hogy minden kincsével, drágaságaival s összes fegyveres katonájával szabadon elvonulhasson Torna várába...

És amíg a kegyetlen küzdelem folyt, Bebek György is megindult felmentő hadával. Szádvár közelébe érve értesült a nagyúr a vár elestéről és hős lelkű felesége megmeneküléséről.

-   Minden váramnál többet ér Patóchy Zsófia - mondotta meghatottan hadnagyainak, s nem támadta meg Szádvárt, hanem Torna felé vette útját seregével együtt. Másnap valóban találkozott bátor feleségével, aki, bár az ostrom igencsak megviselte, mit sem veszített határozottságából.

-   Most már, édes uram, Erdélyig meg sem állunk! - ezek voltak a hős lelkű nagyasszony első szavai. - Mert bár itt kincsünk, várunk számlálatlan, de mindezeknél ezerszer többet érnek a leányaink!

És a bátor hitves emlékét nemcsak a történetírás, hanem a Bódva-völgy népe megérdemletten is sokáig őrizte, s emlegetik mind a mai napig, mint az asszonyi szeretet és az emberi bátorság szép példáját.